Cikkek almenü:
|
A Felvidéken is jubileumi év
Jubileumi
évet élünk és ünnepelünk. XV. az Anyám Fekete Rózsa Veresegyházon
(és Erdőkertesen). Nagy örömmel és némi büszkeséggel mondom, írom,
hogy ez a nemzetközi verseny jubileumi nálunk is, a felvidéki
Léván. Tizedik alkalommal rendezzük meg a szlovákiai elődöntőt,
s ma már mindenki számára ez így természetes. Hogyan is kezdődött?
A határon túlról enyhe irigységgel figyeltük az egyre sikeresebb
rendezvényt. Először csak és jöttem át a határon leselkedni, majd a következő évben már bátorkodtam vers- és prózamondókat
is versenyeztetni Erdőkertesen. S mert a megmérettetésben nem
vallottunk szégyent, megegyezve Dániel Kornéllal és Szigeti Balázzsal,
elhatároztuk: meghirdetjük a szlovákiai elődöntőt Léván. Már csak
azért is itt, mert földrajzilag kedvező a fekvésünk. Megközelíthető
a város minden irányból, sőt még a magyarországi döntő színhelye
is könnyen elérhető. Nem utolsó sorban ennek a műfajnak hagyománya
van. A Garam mentén is szeretik a költészetet, az irodalmat és
tisztelik az előadóművészetet. Az eltelt tíz év alatt megszoktuk
a lévai Anyám Fekete Rózsa Találkozót. Kimondhatom, hogy hasznos
találkozások ezek, mert kölcsönösen gazdagodunk évről-évre. Gazdagabbak
vagyunk szellemiségben, mert az ember a fiatalok különösen
szellemével magához veszi és magáévá teszi a tapasztalatokat,
azt tudatosan fel tudja használni, kamatoztatja a közvetlen kapcsolataiban.
Lelki otthonra lel bensőjében, s azt meg tudja osztani a hozzá
közelállókkal, így kialakítja a saját baráti társaságát. Ráérez,
hogy már nem versenyre készül és megy, hanem baráti találkozón
vesz részt. A találkozáskor az elmondott versek, prózák segítségével
még közelebb kerülnek egymáshoz. Hosszú időre kötött barátságok
keletkeznek úgy, hogy már nem ismerik a határ fogalmát. Hamarább
kiépítették a saját szellemi hídjukat, mint a politikusok az Esztergom-Párkány
közti Mária-Valéria hidat. S úgy megtanultak közlekedni a szellemi
hídon, hogy természetes volt átsétálni a Duna fölött átívelő konstrukción.
Gazdagabbak lettünk szakmailag is. Tanultunk egymástól, az előadókat
bíráló szakemberektől, a légkörből, melyet a találkozások alkalmából
megteremtetettünk egymásnak. Csak hálával és köszönettel gondolunk
ezekre a évekre, mert a sok szép és jó mellett kaptunk lehetőséget
a megnyilvánulásra, összehasonlítási alapunk lett. Igaz, hogy
erős kötelékkel ragaszkodunk a mi kis szűkebb régiónkhoz, de a
mi szülőföldünk az a szélesebb, tágasabb terület, ahol bennünket
az anyanyelv köt össze. Veresegyházon jöttünk rá, hogy a mi Márainknak
mennyire igaza volt, amikor azt mondta: Nincs más haza, csak az
anyanyelv. Az Anyám Fekete Rózsa erről is meggyőzött felvidékieket,
vajdaságiakat, erdélyieket, kárpátaljaikat, és nem utolsó sorban
az anyaországiakat is. Most, amikor lapoztam a feljegyzéseimben,
megnyugodva állapíthattam meg, mint már annyiszor, hogy a dobogó
minden fokán találkozhattunk győztesekkel a Felvidékről, de a
Kárpát-medence minden területéről is. Közülük többen olyan ismertekké
váltak, hogy a művészvilág listáján is méltó helyet foglalnak
el. A visszatérő szereplők tudatosan foglalkoztak a verssel, prózával,
a sikeresek nagy része műhelyben dolgozott, kellő szakmai irányítással,
úgy készültek a versenyszerű találkozókra. Minden rendezvénynek
van valamilyen üzenete. Nekünk az Anyám Fekete Rózsa először is
azt üzeni, hogy a versmondás mellett még van egy nagyon fontos
küldetése: a folytonosság, a megmaradásunk, a jövőnk. S a szívet,
lelket gyönyörködtető szakma, a mesterség. Tudjuk mondani a verset,
prózát, szépen beszéljünk, tartásunk legyen, kiállásunk, hogy
elfogadjanak. S azt is üzeni, hogy arról nem tehetünk, hogy a
határ másik oldalán születtünk, de arról igen, hogy a kisebbségi
magyar létet vállalnunk kell. A jövőben sokszor szerepeljünk az
Anyám Fekete Rózsa versenyen. A József Attila év hangulatát tartsuk
meg, és vigyük tovább még nagyon sokáig olyan színvonalon, hogy
egy-egy díj kvalifikációt jelentsen. Végezetül egy óhaj: ne legyen
már határon inneni és túli, csak magyar legyen. Egyetemes.
Újváry
László, Léva
|